Leszarom és ráfingok

Nem fogok fukarkodni a jelzőkkel, mert nincs értelme! Kurvára utálom, ha esik, a nunám tele van vele. Számtalan érvem van az ellen, hogy támadjon engem az égi áldás.

Kezdjük ott, hogy nekem rohadtul szőröm van. Ha valaki esetleg nem tudná, ezt nem tudom csak úgy megtörölgetni, mint Ti emberek a hab testeteket, ráadásul ezekkel a kis nyúlványokkal (amik a lábaim) nem is egyszerű mutatvány. Ehhez kell a mamlasz segítsége, aki "boldogan" csinálja is. De még így sem leszek egy hamar porszáraz.

Aztán ott van az, hogy a részemre fenntartott eleségek szarrá áznak. Vagyis korántsem olyan könnyű megkülönböztetni egy nejlonzacskót az utcai kínálat legmenőbb falatjától, a zsebkendőtől. Tehát a mai túrám alkalmával jó párszor lukra futottam.

Viszont jó hír, hogy megérte küzdenem a természeti csapással, ugyanis valami boltba mentünk, ami maga volt a mekka (nem, nem a piszkei papírgyár). Baszki, ez a hely tele volt kajával, meg mindennel. De nem ember kajával, hanem nekem való ínyencségekkel. Ráadásul volt ott egy kedves eladólány, aki a számba dugdosott ezt-azt (lány!! NEM fiú!!)...bár el is vette azonnal, amivel azért kirántotta a gyufát. Mindenesetre az egyiket megvette nekem a góré, úgyhogy jól jártam.

Hozzáteszem, hogy ilyenkor a kifogástalan szagokat elmossa az eső (ergó nehezebb megtalálnom a megfelelő pisikaki pontot). Az őrült colos gondolom szintén utálja a vizet, mert este úgy tűnt, hogy semmi kedve sétálni egyet. Folyamatosan járatott engem az udvaron, mint a cirkuszi lovat. Eleinte nem tudtam, hogy mi a lófaszt akarhat, végül rájöttem, hogy az egész napos kaki, illetve pisi adagomat akarja előcsalogatni ilyen fondorlatosan. A harmadik próbálkozása után már nem szopattam tovább, úgyhogy kitettem mindent egyszerre.

Ezek után mindenki boldogan térhetett nyugovóra. Én azért mert nem feszített tovább a belem, ő pedig azért, mert csak.

Na gyerekek! Kemény világ jött rám! Elmentem négy nap szabira. Persze nem én választottam, hanem ez a nagy mafla kényszerített rá.

Szombat reggel becsapott a hóna alá és kivitt oda, ahol egyszer már jártam. Valami kemény szopásba belefuthattunk útközben, mert elég sokat dekkoltunk egy helyen, de pont leszartam. Átaludtam az egészet. Aztán megindultunk kifelé.

Falvakból falvakba estünk, akárcsak a múltkor, de most a cél előtt valami gebasz lett. Vagy felrázott ez a marha a hülye vezetési stílusával, vagy a domestosos szivacs feküdte meg a gyomromat, én nem tudom, de hogy telehánytam a kocsiját, az tuti. Most már kicsit higgadtabban viselte, mint a múltkor. A legnagyobb nyugalommal lefordult valami benzinkútnál, előrántotta az utolsó százasát, majd szépen kiporszívózta a produkciómat (persze azért ettem belőle én is - jobb volt, mint amikor először megettem).

Na ezután kibaszott a rokonoknál (mert ugye ezt a múltkor már megállapítottam) és se szó, se beszéd elhúzott. Nekem ott hagyta ezt a brigádot a két idősebbel és a két kölökkel, na meg a jó nagy kertet. Te...ezek szerintem ki akartak engem csinálni.

A család egyik kan tagja előhúzott a semmiből egy keréken mozgó gépet. Fogta, bedugta az egyik végét valahova és elkezdte tologatni ezt a zúgó szörnyeteget a kertben. Ettől olyan pipa lettem, hogy szarrá ugattam, míg abba nem hagyta. Nem tudom, hogy mire volt képes az a gép, de tuti, hogy nem kaját készített nekem, hogy rohadjon meg.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne találtam volna fel magam. Hétfőn az volt a helyzet, hogy ezek otthagytak engem egész napra. Azt gondolták, hogy nem fogom megbosszulni...hát de. Kint felejtettek valami sárga amorf dolgot a teraszon. Azt szépen lebányásztam magamnak és kegyetlen állkapcsommal szarrá marcangoltam. Egészen jó íze volt és tele volt magokkal. Az esti meccshez azokat még szépen elrágcsáltam. Annyira emlékszem a nagy falakodásban, hogy hazajött a géptologatós családtag és megpróbált közel kerülni az étekhez. Két méregerős morgással azonban hatástalanítottam, úgyhogy fülét-farkát behúzva elmenekült. Ha tudta volna, hogy egy füles hatására a kert végébe szaladtam volna?! Na mindegy, így legalább másnap szarhattam ötször! Ez az új csúcsom. Szép sárgásbarna színű volt, sok-sok maggal.

Összefoglalva: remek kis szabadságot tudhatok a hátam mögött. Más fajta kaját kaptam (végre nem azt a száraz szart, amivel a colos töm folyamatosan). Lophattam magamnak extra dolgokat, széttéphettem egy kosarat (régi vágyam volt). Egyszóval überfasza négy napos ünnep volt. Ez a paraszt meg nem tudom mit csinált addig, de remélem jól megszopta, hogy nem velem foglalkozott (elég keményen - a szerk.).

Mai összefoglalómban a sétáimról fogok egy-két gondolatot elejteni.

A főváros kebelében ez nem egy egyszerű feladat. Elég sok inger van, amire koncentrálnom kell és rengeteg beton. Nem is tudom melyikből van több, mert hetente egyszer látok füvet is. Ingerrel pedig minden nap találkozom. Túráimat ha jól emlékszem, sosem csináljuk ugyanabba az irányba. Ráadásul a nagydarab nem nagyon hagy kibontakozni.

Történik ugyanis, hogy éppen letámadnám a nyelvemmel az aszfaltot, amikor a colos akkorát ránt a nyakamon, hogy a szemem majd kiesik a helyéről. Ilyenkor egy-két basszameget, meg jézusmáriát elengedek, de nem kötekszem, nem a stílusom.

Aztán odaérünk például egy sarokra...Ekkor határozottan a nyakamba ordít hozzávetőlegesen száznegyvenszer, hogy ÜL! Nyilván a tököm se tudja, hogy ez mi lehet, úgyhogy csak nézek körbe értetlenül. Ekkor diszkréten elkezdi lenyomni a tomporom, mintegy utalva rá, hogy seggre kéne üljek. Ilyenkor összekapcsolom a vezényszót és a cselekményt és rájövök, hogy mit is akart. Ami a következő sarokig nem is probléma, mert ekkor újra lejátsszuk szokásos meccsünket. Öt másodpercnél tovább képtelen vagyok fejben tartani ezt a komplikált feladatot, ez van!

Jobb ha tudjátok, hogy a sétát én azért szoktam vállalni, mert a nagy éhezésben szükségem van némi extra falatra. Ebből persze vajmi kevés valósul meg. Egyrészről ezek a paraszt közteresek általában mindennap takarítják az utakat. Másrészt a coli is éber. Ezért csak nagy ritkán tudok felnyalni valamit a padlóról, megenni egy szalvétát vagy éppen zsebkendőt. Meg a kínálat is elég szegényes. Többnyire cigicsikk mindenhol, elég sok levél, néha egy-egy reklámújság és kevés kutyaszar. Ezzel meg aztán sokat nem tudok kezdeni. Így marad a körbeséta és hugyozás az udvaron. Igazából rájöttem arra is, hogy nem a magas sétáltat engem, hanem én őt. Tök feleslegesen körbevisz a fél világon, miközben tudok én az udvaron is pisilni (sőt, csak ott tudok). Igazi balek!

Már a címben is megemlítettem, hogy jó nagy a kuss! Igen, valóban eltűntem, restellem is kicsit magam érte, de meglehetősen komoly indokom van. Rohadtul elfoglalt voltam és a lapátfüleimnek sem volt ideje holmi bejegyzéseket gyártani.

Na de most újra klaviatúrát ragadtam a mancsaimmal, hogy nagyvonalakban elmeséljem a történéseket.

Kezdődött tán azzal, hogy behánytam a drágalátos gazdikám gépjárművébe. És nem is kispályás módon. Az első ülés mellé. Én nem akartam, ő húzta ki a gyufát. Reggel belekevert valami nem odaillőt a kajámba (féreghajtót - a szerk.), aztán kisvártatva el akart vinni valahova kocsival. Valami hármashatárhegyet emlegetett. Na most én és a hegy elég jó barátok vagyunk, ha csak atlaszon keresztül tartjuk a kapcsolatot. Így viszont kénytelen voltam valami kibúvót találni, ez tűnt a legjobb választásnak. Bejött, nem mentünk fel!

Aztán volt olyan is, hogy a lakásban kettőt láttam ebből a jó nagy jószágból. Én nem tudom ez, hogy volt, de rohadtul felbőszített. Jól meg is ugattam, mert ebből az emberből elég egy is, a púpomnak kell kettő. Szóval nem tudom, hogy miféle varázslat ez, de több hely is van a lakásban, ahol kettőt látok belőle. És tuti, hogy nem a piától, mert az a szemét a szekrény tetején tartja a sört, és a hűtőben a bort. Ezekhez pedig nem tudok hozzájutni.

Végül a hétvégémről is ejtenék egy-két mondatot. Hát vakmeleg volt. Történt ugyanis, hogy kiutaztunk valahova vidékre. Már amennyire én ezt meg tudom ítélni. De biztos nem a nagyvárosban maradtunk. Ott aztán felvitt valahova és nemes egyszerűséggel otthagyott. Az tény, hogy azokat a pofákat láttam már valahol, akikkel a helyen találkoztam, de nehezen tudtam beazonosítani őket. A leggyanúsabb a kislány volt nekem, akit egészen megkedveltem. Nem elképzelhetetlen, hogy ezek azok voltak, akik már egyszer jártak a mamlasznál. Azt pikk-pakk megállapítottam, hogy semmivel nem jobb fejek, mint az otthoni emberem. Ugyanúgy megvonják tőlem a kaját, ugyanúgy utasítgatnak, ráadásul még ki is zárnak éjszakára, mikor befagy a segglukam. Ezen kívül egészen korrektek voltak.

Másnap eljött értem az ember, meg a jóképű haverja, aztán elvittek egy másik kertbe, ahol egy igazi kínzókamrát nyitottak nekem. Az orrom előtt főzték meg bográcsban a csilisbabot. Szerintetek? Nem baszott szét az ideg nagyon...Ott egy másik gyerekkel spanoskodtam, de leginkább a kaja foglalkoztatott. Ugattam is ezeknek, de magasról leszarták.

Onnan megint elmentünk valahova, ahova kézben cipelt fel az ember. Egy diszkrét fél órát sétáltatott előtte, de dafke sem szartam, hugyoztam. Gondoltam kirántom majd a gyufát és a lakásba hugyozok, persze a szőnyegre, hadd szopjanak. Egész jól viselték, úgyhogy másnap ugyanezt eljátszottam, de mellékeltem hozzá egy tisztességes mennyiségű kakit is. Valami idősebb hölgy vigyázott rám ekkor, akinek jeleztem ugyan, hogy itt akár gond is lehet, de egy csörgő üveg rázásán kívül nem sokat tett a tisztaság megtartása érdekében. Én meg nem fogok könyörögni, akkor inkább odaszarok.

Szóval ilyen eseménydús napjaim vannak. Az ember valami más módszereket alkalmazott a nevelésben, úgyhogy kezdem felismerni, hogy itt már más szelek fújnak. Kénytelen vagyok kicsit tisztelni a colost. Hálistennek a zsepikkel még mindig elég bénán bánik, úgyhogy van szerencsém egész sokat megenni belőle. Na majd ezekről is tudósítok a későbbiekben.

Legyetek jók, a fül legyen veletek.

Telnek múlnak a napok és ez a mamlasz még mindig nem érti, hogy adjon nekem még több kaját. Tudjátok az van, hogy rohadtul tudnék enni. De ezt most komolyan mondom! Állandóan zabálnék. Nem csak ennék, zabálnék!

Este mikor lefekszünk aludni, már azt várom, hogy mikor megyünk sétálni reggel, mert akkor mindenféle szart felszippanthatok az utcán, a diszkrét méretű füleim takarásában. Persze ez a colos figyel, mint Sherlock Holmes, de azért sikerül néha kijátszanom. Na, ilyenkor ordít nekem mindenféle faszságot, ami különösebben nem érdekel, mert legalább ehetek valamit.

Egyik legnagyobb kedvencem a használt zsebkendő. Gyerekek, az valami káprázatos. Annyira íztelen valamit még soha nem lakmároztam ilyen jóízűen. Ebből már volt nézeteltérésünk is. Többször. Volt, hogy meg is kellett morogjam, akkor azért láttam, hogy egy kicsit berezel. El is engedte a finom falatokat. Azóta már megenyhültem. Most leginkább csak szorítom a fogaim között, hogy nehogy egybe ki tudja szedni ez a félőrült.

Miután túl vagyunk a sétán és mindenféle csemegét összeszedtem, jöhet az igazi reggeli. Eddig az volt a rendszer, hogy fogta a nagy zsákot az emberem, mellé vett egy kisebb poharat és abba kiöntötte az adagomat, majd onnan bele a tálamba, én meg még a repülő szárazkajára rácsapok, mint gyöngytyúk a takonyra. Általában számolom, hogy hány másodperc alatt falom fel a teljes tálat, a legjobb időm eddig 15.72 másodperc. Igyekszem javítani ezen.

Ezt követően pedig már várom a következő reggelt. Ez a paraszt ugyanis a szemem láttára süt-főz. Szerintem egyébként direkt csinálja. Teátrális mozdulatokkal vágja fel a csirkemellet, látványosan dobja ki a nyesedéket a kukába végül beül a nagyszobába és az orrom előtt zabálja fel a kész ételt. Ráadásul többször az előttem húzza el a kanalat, hogy forgassa bennem a tőrt.

Összefoglalva: Nem teljesen látja tisztán a nagy ember, hogy nekem 0-24-ben zabálnom kéne. Ehelyett be kell érjem egy reggelivel, meg a nap folyamán némi utcai szeméttel illetve falatkákkal, amiket simogatás mellé osztogat. Ez így nem az igazi, de ne aggódjatok, nem fogok megtörni!

Ne tudjátok meg...A második napom sem volt piskóta. Tegnap már említettem, hogy elképesztő dolgokkal találkoztam, de most ki is fejtem. Vagyis egy kicsit később. Addig mesélek a nap további részéről. Az van ugyanis, hogy az emberem állandóan visz valami helyre, ami rohadt nagy. Egyik napról a másikra egyre több ember lett ott és egyre több dolog.

Azonban ami még megdöbbentőbb, hogy lassan engem már mindenki ismer ott. Erre abból következtetek, hogy sok ember felveszi miattam a guggoló pózt és csetteg-csattog, fütyül, cuppog és mondogatja, hogy Foltos, csak, hogy odamenjek hozzá. Mivel a lelkem hófehér és áldott jó, ezért oda is szoktam menni. Aztán van, amikor nem, de ezt csak akkor, ha nem tetszett az, ahogy hívtak.

Na mindegy, erre a helyre érdemes menni. Itt még volt egy tag, aki megkínált töltött káposztával. Szerencsére a colos épp a pénzét számolgatta, vagy nem tudom mit csinált, de nem tudott rám figyelni, így falhattam. Már csak a végére ért oda. Micsoda pancser, hehe.

Szóval ezen a napon történt, hogy miközben irgalmatlan nagy sétát nyomtunk az otthonunktól a nagy helyig, megálltunk egy szobában, ahol egy kis karonülő lesett le rám az asztalról, miközben egy asszony próbálta odatapasztani a helyére. Asszem rám volt gerjedve a kis pöcs. A langaléta meg a nő beszélgettek valami nagyon fontosról, de nem tudtam mi lehet az. Tán időpontok voltak, meg hogy komplettet kérünk-e. Gondolom valami ebédről lehetett szó.

Hogy nem a nagy zabálás lesz a jelünk, ez csak akkor derült ki, mikor a legnagyobb járművel megérkeztünk pár órával később a helyre és kedves gazdám nemes egyszerűséggel ott hagyott a nőnél. Az meg olyanokat művelt velem, amit én műveltem volna vele két órával később.

Kefélt valami kegyetlen cuccal, megtámadott valami vizet fecskendező telefonkagylóval, rám kent valami anyagot, amitől haboztam, végül jött a legrosszabb. A legutóbb már említett hőt okádó pisztoly. Én nem tudom mi volt az, de zúgott valami iszonyat hangosan és csapatta a szőrömet a kegyetlen forróság. A nő meg csak küzdött velem, mert persze nem a boldogságtól ordítottam és nem örömömben ugráltam.

A végeredmény az lett, hogy rettenetesen megutáltam a hölgyet és a tisztálkodást. Bár eddig sem szerettem. Régi szép idők, mikor még a sárban dagonyázhattam kedvemre. Korlátok és szabályok nélkül. Na mindegy. Azt már látom, hogy itt új világ jön. Nem csak a magam ura leszek. Ez a magas ugyanis a fejébe vette, hogy fölém akar tartozni a hierarchiában. Hát nem fogom megkönnyíteni a dolgát, az egyszer biztos.

Na...legutóbb arról meséltem, hogy hogyan is kerültem Budapestre, most meg arról fogok, hogy mégis mi a búbánatot csináltam itt az első napon.

Eddig ugye tudni kell, hogy egy kertben éltem, volt egy kis faházikóm, szóval egész jó kis életem volt.

Erre ennél a colinál egy darab szoba van és slussz. Na jó, meg egy előszoba, ami valszeg a konyha is egyben, de olyan magasra nem látok, hogy meg tudjam állapítani. Mellette van egy pöttöm fürdő, szóval nagyjából akkora a hely, mint a kis ólam volt. Csak most ketten osztozunk rajta és ez a mamlasz azt hiszi, hogy ő a csúcsgóré.

Az elején nyilván így is lesz, hiszen még ismeretlen a környezet, de később rálépek a tyúkszemére, rohadjak meg.

Szóval az első napom a fővárosban elég zaklatott volt. Elképesztően sokat utaztam autóval. Ráadásul ez az arcátlan csávó egyikből a másikba pakolt. Úgy látszik, hogy nem volt elég neki, hogy telibe szőröztem meg még bele is szartam abba a rettenet hangos szörnyetegbe, amivel hazahoztak.

Mindegy...nem vagyok egy nagy autószakértő, de az hamar feltűnt, hogy kicsi, közepes és nagy is volt, amivel utaztam. A közepest utáltam a legjobban. Próbáltam jelezni a magasnak - akinek a nevét még mindig nem tudom, mert vagy nem szólítják sehogy vagy túl sokféleképpen -, hogy ez így nem lesz jó, de az elcsépelt nyugtató mondatain kívül másra nem volt hajlandó. Hát fogtam magam és behánytam. Ez meg azt sem tudta mit csináljon...sopánkodott ott nekem. Gondoltam magamban, ezt bizony magadnak csináltad, edd meg amit főztél. Ha meg nem is ette, de eltorzult arccal eltakarította.

Ezután valami furcsa dolgokat rakott a helyre, ahol utaztam, én meg előre ülhettem. Pazar volt. Ekkor már kissé gyengébb voltam, de szőrözni azért tudtam. Meg nyáladzani. Szóval az összes fegyveremet bevetettem a félnótás ellen.

De, hogy meséljek valami pozitívat is: még ezen a napon találkoztam az én jóképű daliámmal. Ez is volt akkora, mint az emberem, ha nem nagyobb. De jóképű és kedves. Óriási forma, egyből le is stipistoppoltam. Egész délután pesztrálgatott, mert a mamlaszom eltűnt valahova. Jól megvoltunk...parádézhatott velem valami parkban. Sétálgattunk. Tényleg király volt.

Aztán este még mindig ő volt velem. Később megjött a mamlaszom meg vagy még három ember. Egy nagyobb nő, meg két gyerek forma. A kisebbik - a kislány - aranyos volt, arra szívesen fel is ugráltam, a másik az nem haverkodott.

Aztán lefeküdtünk és átaludtuk az éjszakát. Gondolom ez a culágernek is jól esett, az előző esti szenvedése után. Szoknom kell nekem még ezt a pesti levegőt. Nem egyszerű mutatvány. A következő napom sem volt hétköznapi...életemben nem féltem még úgy semmitől, mint a hőt okádó pisztolytól. De ezt majd később mesélem el.

Még utoljára visszanéztem az utca közepéről, hogy most mi lesz? Minek van Lacinál a labdám, a kajám, a játékom, egy pléd? Nem nagyon értettem, de mint minden este, most is nyakamba vettem a pórázt és mint minden este, megint örömmel indultam kalandozni.

Azonban ma egészen másfele mentünk...baktattunk a sötétben a benzinkút felé. Gondoltam Lacinak egy jó Zlatyra van szüksége, hiszen nehéz napja volt. Mikor odaértünk, nem ment be a shopba, csak ott állt velem a parkolóban, ijesztően nagy kamionok mellett.

Én a szokásos jó hangulatomban voltam, pont leszartam, hogy ott állnak ezek a monstrumok. Aztán fél kilenchez közeledve egyszer csak odagurult mellénk valami autó. Annyit érzékeltem, hogy rettentő dörmögős a hangja és valami gagyi xenon a lámpája...mondtam is magamban, micsoda képmutató.

Aztán ezek megálltak mellettünk. Kipattant egy kisebb köpcös és egy nagy langaléta. Lenyomták a kötelező kört a köszöngetéssel, majd az én seggemet kezdték el nyalni. Jött a szokásos: "Jajj, de aranyos', "Ez így ugrál?", "Milyen fürge!' - én nem is értettem ezeket. Mit gondolnak rólam? Hogy nem kutya vagyok?

Miután szétajnároztak mondtak még valamit Lacinak és elhúztak a shopba. Kisvártatva visszajöttek, ezalatt Laci próbált nekem valamit mondani a szeretetről, meg a búcsúról, de nem nagyon tudtam koncentrálni az este erős illatai miatt.

Végül visszajött Bob és Bobek, aztán egyszercsak fogtak és bevágtak a csomagtartóba! Na ekkor azért néztem egy nagyot, de elfogadtam. Folyamatosan spanoskodtak, egész szimpatikus brigádnak tűntek. A kisebbik ült mellém hátra és koncentrált rám 140 kilométeren keresztül. A coli pedig vezetett, meg forgolódott hátra állandóan, hogy rám hozza a szívbajt.

Végül felértünk valami irgalmatlan nagy metropoliszba. Esküszöm nektek ilyet én még nem láttam...fények mindenhol, autók és fények és fények és autók. Aztán egyszercsak megálltunk. Na ekkor gondoltam úgy, hogy megszopatom a töpszlit.

Addig-addig dícsérgettek, míg odapirítottam. Elhelyezkedtem kényelmesbe, majd kinyomtam egy egészségeset a csomagtartóba. Ezek meg csak sopánkodtak, hogy most a takaróra ment-e? Vagy nem? Ki tudják-e szedni vagy nem? De ez engem már pont nem érdekelt, mert csak potyogtak a könnyeim a röhögéstől.

Végül nem tudtam melyiknél fogok lakni, elvégre ketten voltak, de a kisebbik távozott a helyszínről. A magasnál maradtam. Gondoltam, akkor oda is csapok neki az első éjszaka. Csak nem gondolta, hogy hagyom aludni? Ilyen izgalmak mellett?? Nem is hagytam...4-5-ször felkeltettem, idegeltem, ahogy csak bírtam, de jól vizsgázott. Még a fingjaimat is tűrte, bár ott már volt egy-két keresetlen szava. Nyilván csak az irigység mondatta vele a bántó szavakat. Ezekre még én is büszke voltam.

Lényeg a lényeg. Konkrét volt a megérkezés, azt hiszem jól odabasztam a pestieknek, én egyszerű csilizradványi kerti basset.

Ha érdekel, legközelebb elmesélem az első napomat Pesten. Na az kemény volt.