Mai összefoglalómban a sétáimról fogok egy-két gondolatot elejteni.
A főváros kebelében ez nem egy egyszerű feladat. Elég sok inger van, amire koncentrálnom kell és rengeteg beton. Nem is tudom melyikből van több, mert hetente egyszer látok füvet is. Ingerrel pedig minden nap találkozom. Túráimat ha jól emlékszem, sosem csináljuk ugyanabba az irányba. Ráadásul a nagydarab nem nagyon hagy kibontakozni.
Történik ugyanis, hogy éppen letámadnám a nyelvemmel az aszfaltot, amikor a colos akkorát ránt a nyakamon, hogy a szemem majd kiesik a helyéről. Ilyenkor egy-két basszameget, meg jézusmáriát elengedek, de nem kötekszem, nem a stílusom.
Aztán odaérünk például egy sarokra...Ekkor határozottan a nyakamba ordít hozzávetőlegesen száznegyvenszer, hogy ÜL! Nyilván a tököm se tudja, hogy ez mi lehet, úgyhogy csak nézek körbe értetlenül. Ekkor diszkréten elkezdi lenyomni a tomporom, mintegy utalva rá, hogy seggre kéne üljek. Ilyenkor összekapcsolom a vezényszót és a cselekményt és rájövök, hogy mit is akart. Ami a következő sarokig nem is probléma, mert ekkor újra lejátsszuk szokásos meccsünket. Öt másodpercnél tovább képtelen vagyok fejben tartani ezt a komplikált feladatot, ez van!
Jobb ha tudjátok, hogy a sétát én azért szoktam vállalni, mert a nagy éhezésben szükségem van némi extra falatra. Ebből persze vajmi kevés valósul meg. Egyrészről ezek a paraszt közteresek általában mindennap takarítják az utakat. Másrészt a coli is éber. Ezért csak nagy ritkán tudok felnyalni valamit a padlóról, megenni egy szalvétát vagy éppen zsebkendőt. Meg a kínálat is elég szegényes. Többnyire cigicsikk mindenhol, elég sok levél, néha egy-egy reklámújság és kevés kutyaszar. Ezzel meg aztán sokat nem tudok kezdeni. Így marad a körbeséta és hugyozás az udvaron. Igazából rájöttem arra is, hogy nem a magas sétáltat engem, hanem én őt. Tök feleslegesen körbevisz a fél világon, miközben tudok én az udvaron is pisilni (sőt, csak ott tudok). Igazi balek!
